Az alkoholtilalom fellazulásának évfordulóján vessünk egy pillantást arra, hogyan és mennyit ittak a legendás, régi óceánjárókon!
1933. március 22-én Franklin D. Roosevelt elnök aláírta a Cullen-Harrison törvényt, amely újra engedélyezte a gyenge sörök és borok forgalmazását, ezzel az első szöget ütve a hivatalosan 1920. január 17-én életbe léptetett amerikai alkoholtilalom koporsójába. A prohibíció a korabeli becslések szerint évi másfél milliárd dolláros veszteséget okoz adókiesés és a kikényszerítő szervezet fenntartási költségei formájában. Emellett a kísérlet eredményeképpen megerősödött a szervezett bűnözés és tízezerszám nyíltak az illegális csapszékek. „Inni lehet, de méregdrágán és méregkomiszul” – írja az amerikai magyar zsurnaliszta 1928-ban. Aki megengedhette magának, a téli hónapokban Kubába járt „kikapcsolódni”, a többieknek pedig maradt pedig a bizonytalan minőségű, olykor „vakítós” helyi termelés, valamint a Kanadából automobilokon és repülőgépeken, Európából pedig gőzhajókon érkező csempészáru. Vagy maga a tengeri utazás.
Mennyit ittak a tengeri hajókon?
Az óceánjárók tengeren töltött, talán kissé egyforma napjai hagyományosan kedveztek az alkoholfogyasztásnak. A Magyarország 1907-es cikkében azt írja: egy angol statisztikus üres idejében kiszámította, hogy a tengerjáró hajók utasai az összes hajókon mennyi italt fogyasztanak el. A Lloyd társaság egyik nagyobb tengerjáró gőzösén a múlt évben elfogyott 48.069 üveg pezsgő, 126.138 üveg vörös bor, 118.138 üveg rajnai fehér bor, 18.436 üveg cognac, 20.777 üveg malaga, 68.202 üveg likőr, 2.011.814 liter sör, 495.485 üveg ásványvíz.
A Hamburg America Line (avagy HAPAG) gőzöse, az Imperator 1912-es vízrebocsátásakor átvette a világ legnagyobb gőzőse címet a Titanic testvérhajójától, az Olympictól. (A Titanic egy hónappal korábban süllyedt el.) Az 52.000 tonnás gőzös 4200 utast szállíthatott (908 első osztályú, 592 másodosztályú, 962 harmadosztályú és 1772 fedélközi (negyedosztályú) hellyel), személyzete pedig 1180 fő volt.
Német zászló alatt hajózva egy útra a Népszava cikke szerint az alábbi ellátmányt vitte magával: 700 üveg könnyű bort, 5000 üveg fehérbort, 4500 üveg vörösbort, 3000 üveg francia pezsgőt, 2100 üveg német pezsgőt, 2200 üveg likőrt és konyakot, 15.000 liter hamburgi és 13.000 liter másféle sört, 3000 üveg hamburgi sört, 15.000 üveg ásványvizet és 3000 liter olcsóbb italt a legénység számára.
A hajó az első világháborút követően jóvátételként a britekhez került (kárpótlásul a megtorpedózott Lusitaniaért), és két évtizeden át a Cunard Line hajójaként szolgált Berengaria néven. Karrierje vége felé, amikor a modernebb hajók elvonták a reflektorfényt, jóárasított alkoholtilalom-elkerülő sétahajózáshoz használták, ekkor kapta a Bargainaria gúnynevet is.
A finomabb italok természetesen extra bevételt jelentettek az üzemeltetőnek. Egy Dél-Amerikába kivándorolt magyar mérnök a következőképpen számolt be 1931-ben a Duilio nevű olasz gőzösön tapasztaltakról: „Az olajos koszt magyar gyomornak nem igen való, de mindig többféle étel volt s lehetett válogatni, kaphattunk annyit, amennyi jól esett. Valami pocsék vörös boruk volt, amiből az első napokban tekintélyes mennyiséget nyakaltunk be, de hamarosan ráuntunk. A melegebb vidékeken már csak sör járta, amiért — sajnos — fizetni kellett.”
De hogyan működhetett az italozás az Amerikát is érintő járatokon?
A szesztilalom bevezetésekor az Egyesült Államok parti felségvizeihez érve (eredetileg 3 tengeri mérföld távolságra) a hajók alkoholkészleteit le kellett pecsételni, és azokat csak a visszaúton, ugyanilyen távolságot megtéve lehetett újra megnyitni. Azonban a brit hajóknál elő-előfordult, hogy a part közelében működő csempészeknek is jutott a plombált készletből, így 1923-ban egy bírósági döntés értelmében a megmaradt készleteket az amerikai partok előtt a tengerbe kellett önteni, a visszaút pedig mindenkinek száraz volt. Ebből hamar politikai felfordulás kerekedett, és a brit hajóstársaságok tiltakozása mellett Raymond Poincaré francia miniszterelnök és külügyminiszter „egy erős hangú átiratot is intézett e tárgyban az amerikai kormányhoz. Ebben kifejtette, hogy a legfőbb bíróság hibásan értelmezte a nemzetközi jogot. Mert a vízjog három kilométeres övön belül azt illeti ugyan, akié a part, de a hajó, akármilyen kikötőbe fusson, mindig exterritoriális jogokat élvez, s annak a nemzetnek jogait élvezi, melynek tulajdona. Nincs tehát senkinek joga ahhoz, hogy megtiltsák egy francia hajónak azt, hogy szesz legyen a fedélzetén, mialatt amerikai kikötőben horgonyoz.”
Az amerikaiak ennek hatására kétoldalú tárgyalásokat kezdtek az összes tengerjáró nemzettel az ún. likőrzóna kérdésében. A létrejövő megállapodások általában lehetővé tették, hogy a hajók lepecsételve behozhassák a készleteiket, azonban erősebb kutatási jogosítványokat adtak a helyi szerveknek is.
Az amerikai hajótársaságokat azonban kishíján tönkretette a versenyhátrány, ami abból fakadt, hogy náluk a fedélzet is hazai földnek és így száraznak számított. A 8 Órai Újság 1931-es beszámolója szerint „most hallgatagon megengedték nekik, hogy fedélzetükön alkoholt árusíthassanak. De kényes probléma volt: hogyan hozzák ezt a közönség tudomására. Elvégre a Shipping Board, amely félig-meddig állami intézmény, nem hirdethette nyíltan: a fedélzeten alkohol kapható. Ezért találjuk a Leviathan, az egykori német Vaterland, prospektusában a következő érdekes passzust: „És még egyet. Tessék tudomásul venni, hogy a Leviathan fedélzetén a már felsorolt luxusok mellett megtalál az utas minden egyebet, valóban minden egyebet, ami akármely más hajón rendelkezésre“. Burkoltsága mellett is olyan világos beszéd ez, amelyet mindenki első hallásra megért.”
A virágnyelvet azok is alkalmazták, akiknek nem feltétlenül volt szükséges. Az olasz központú Cosulich Line például így hirdette magát amerikai magyar utasainak: „Az új tengerjáróóriások a SATURNIA és VULCANIA a tengeri utazás legjobb előnyeit nyújtják. Az ön anyanyelvén beszélnek a hajón. Magyar szakácsok és a híres hűsítő Németországból.”
A prohibíció egyik érdekes mellékhatása volt, hogy fellendítette a sétahajózás (a cruising) iparágát. Ehhez persze az is kellett, hogy a gazdasági világválság miatt visszaessen a transzatlanti személyforgalom, és a kihasználatlan hajókat átirányítsák az amerikai partokhoz, ahol néhány napos „élményprogramok” keretében kiszakadást kínáltak a kilátástalanságból – és az alkoholtilalomból. A sétahajókon ma is megtalálható „tényleg minden luxus”, de hasonló módon cselezik ki a mai szigorú skandináv alkoholárusítási szabályokat a legendás (vagy inkább hírhedt) északi kompok fedélzetén is.
A nyitóképen egy óceánjáró koktélbárja 1931-ben. © Illustrated London News Ltd/Mary Evans